Franciaország történelme

A mai Franciaország határai majdnem egybeesnek a történelmi Gallia (Alpokon túli) területeivel, amelyeket egykor Gallia Transalpina néven ismertek. A területen kelta (latinul gall) törzsek éltek. A i. e. 1. században Gallia egésze a terjeszkedő Római Birodalom provinciája lett, a rómaiak mindenütt városokat építettek, az őslakosság pedig összekeveredett velük és átvette a latin nyelvet (romanizáció). A 2-3. század között a kereszténység is elterjedt.

A 4. század végén egyre fenyegetőbbé vált a keleti határon áttörő germán törzsek, majd az 5. századtól különösen a frankok jelenléte, akiknek nevéből a „francia” elnevezés is származik. Az 5-9. század között az ország területe a Frank Birodalom részét képezte, amelynek legnagyobb uralkodója Nagy Károly volt. Utódai 843-ban a birodalmat három részre osztották, ennek nyugati részéből, a Nyugati-Frank Királyságból alakult ki Franciaország, amely nevét a mai Île-de-France tartományról kapta.

Nagy Károly leszármazottai, a Karolingok uralták Franciaországot egészen 987-ig, ám a dinasztia ekkor kihalt. Ekkor Île-de-France hercegét, Párizs grófját, Hugo Capet-t koronázták királlyá. Az ő leszármazottaiból alakultak meg az országot uraló következő nagy dinasztiák, a Capetingok, a Valois-ház és a Bourbon-dinasztia, amelyek a hosszú örökösödési háborúk és házassági szövetségek során végül az egész országot egyesítették. A királyság a 17. századtól élte a fénykorát, különösen XIV. Lajos uralma alatt (a „Napkirály”, 1643–1715). Ekkor Franciaország óriási hatással volt az egész európai politikára, gazdaságra és kultúrára, népességének gyors növekedése pedig Európa legnagyobb lakosságú országává tette. Megkezdődött a francia gyarmatosítás is.

A királyság 1792-ig állt fenn, amikor a Nagy Francia Forradalom kikiáltotta a köztársaságot. 1799-ben Napoléon Bonaparte tábornok ragadta magához a hatalmat, aki 1799-ben puccsal megdöntötte a köztársaságot, és Első Konzullá, majd 1804-ben I. Napóleon néven császárrá kiáltatta ki magát. Seregeivel számos hadjárat során elfoglalta szinte fél Európát, legyőzte az ellene szervezett európai koalíciók hadseregeit, a meghódított országokból csatlós államokat kreált, és több helyen saját családjának tagjait ültette trónra. Oroszország elleni hadjárata azonban kudarccal járt, és a napóleoni háborúkban kb. egymillió francia katona halt meg. Mégis ez az időszak volt a francia dicsőségnek és a francia nemzet kialakulásának nagy korszaka. Napóleon 1815-ös vereségét követően, Franciaországban restaurálták a Bourbon-királyságot. 1830-ban újabb forradalom tört ki, amelynek eredményeként elűzték a Bourbon uralkodót, és alkotmányos királyságot vezettek be, az Orléans-i házból választott uralkodóval.

1848-ban ismét forradalom következett, melynek során a Nemzetgyűlés kikiáltotta a „második Francia Köztársaságot”. Ez azonban rövid életű volt, Napoléon Bonaparte unokaöccse, Louis Napoléon tábornok császárrá puccsal megszerezte a főhatalmat, és 1852-ben III. Napóleon néven császárrá koronáztatta magát (Második Császárság). Uralma alatt az ország gyors ütemben fejlődött, meggyorsult a gyarmatszerzés is, és Franciaország európai pozíciói megerősödtek. III. Napóleon császár 1870-ben a Francia Császárságot parlamentáris monarchiává nyilvánította. Ebben az évben azonban kitört a porosz–francia háború, amelyben a Franciaország súlyos vereséget szenvedett. Miután a németek megszállták az országot, a császár megbukott. 1871-ben polgári radikális – szocialista forradalom kezdődött, megalakult a párizsi kommün. Ennek leverése után létrejött a „harmadik köztársaság”.

Franciaország 1870 és 1914 között jelentős gyarmatbirodalmat épített ki (francia imperializmus). Létrejött a brit-francia szövetség (antant) a fegyverkező Német Birodalom ellensúlyozására.

Angolszász szövetségeseinek segítségével Franciaország az első világháborúból, majd a náci német megszállást követően a második világháborúból is végül győztesként került ki. Ez azonban nem akadályozta meg a gyarmatbirodalom (Afrika, Ázsia, Óceánia) széthullását az 1950-es években. A háború után az úgynevezett „negyedik köztársaság”, majd 1958-tól máig az „ötödik köztársaság” következett, amely Charles de Gaulle vezetésével új alkotmányt dolgozott ki a köztársasági elnök megnövekedett jogkörével.

1968-ban baloldali diáklázadások törtek ki, a polgárháborús veszélyt sikerült elhárítani, azonban de Gaulle lemondott. Utódai, Georges Pompidou és Valéry Giscard d’Estaing még sokáig az ő nyomdokain jártak, majd 1981-ben a szocialista François Mitterrand vette át helyüket, aki számos szociális reformot hajtott végre. Mivel azonban a fő társadalmi problémákat nem sikerült megoldania, bukása után megerősödött a jobboldal. Az elnöki posztot 1995 óta Jacques Chirac töltötte be.

A 2007-es elnökválasztáson a magyar gyökerekkel rendelkező Nicolas Sarkozy lett a köztársasági elnök.

Franciaország külpolitikáját a 90-es évek óta az Európai Unió fejlődésének elősegítése, ezen belül különösen a Németországgal való kibékülés és együttműködés jellemzi. 1999-ben bevezették az eurót. Ennek ellenére az ország lakosságának többsége a 2005. májusi népszavazáson az Európai Alkotmány ellen szavazott.